Ez volt az eddigi legkeményebb teljesítménytúra amin részt vettem, és nem a fizikai részére gondoltam :) Ott kezdődött, hogy szombat reggel alig tudtunk felkelni, így a tervezett indulást sikerült fél órás késéssel kitolni. A rajtban meglepetésként ért bennünket, hogy kígyózó sor állt a nevezésnél, plusz szervezetlen volt az indítás, a szervezők kapkodtak, hatalmas volt a káosz. Ez még plusz fél óra csúszást eredményezett, így 7 órai indulás helyett 8 órakor sikerült rajtolni.
Lefotóztam reggel a kajámat amit vittem magammal, ezt elvileg meg kellett volna enni mindet. Nem sikerült :)
A meglepetéseknek még mindig nem volt vége, mert mint kiderült a 40-es távon mi voltunk az utolsó indulók és már a 3. ellenőrző pontnál találkoztunk a seprűkkel. Ők azok, akik a túra legvégén mennek. Az a feladatuk, hogy bekísérjék a célba a lemaradtakat. Ez a két fiú irtó fürge lábú volt, nagyon kellett sietni előttük, de így is utolértek. Parádsasvárig volt feladatuk a seprés, így addig négyesben mentünk tovább. Nekem Galyatető előtt volt egy nagyon durva holtpontom, a lábaim megmakacsolták magukat és alig tudtam haladni. Pedig még a táv felénél sem jártunk, nagyjából 17 km-t tettünk meg. Mint kiderült csak annyi volt a bajom, hogy nem ettem. Hülyén hangzik de erre oda kell figyelni. Már többször megállapítottuk, hogy rendszeresen kajálni kell menet közben és akkor nincs gond, mégis nehéz betartani. A fiúk nagyon aranyosak voltak mert folyamatosan sorolták épp mekkora szakasz következik és mennyire lesz nehéz. Mire felértünk, az előttünk haladók már pont indultak tovább. A pontőröktől megtudtuk, hogy voltak akik már itt feladták. Tartottunk 15 percnyi pihenőt, ettünk-ittunk és folytattuk az utat.
Nagyon távolinak tűnik, pedig csak 17 km-re van.
Eddig tartott a fotózás. Innen nagyjából még 10 km volt hátra és már délután 5 óra volt. Ahogy haladtunk fel a Kékesre, úgy lett egyre több jég az ösvényen és a levegő is elkezdett lehűlni. Én itt valamivel jobban haladtam Tominál, előre mentem és fent megvártam. Az ellenőrző ponton két bácsi várt forró teával, azt iszogattam amíg Tomi utolért. Nem sokkal utánam érkezett meg egy pár, ők itt feladták a túrát és elmentek busszal. Közben megérkezett Tomi is, kicsit ő is kifújta magát és teázott. Itt még nem sejtettük, hogy mindjárt kezdődik a túlélés a Mátrában :)
Fent Kékestetőn már tükörjég volt, Tomi kiterült mint a gyalogbéka úgyhogy ideje volt felvenni a cipőkre a szöges csúszásgátlókat. Előkerültek a fejlámpák is mert már erősen sötétedett. Az idő nagyon szűkös volt, kitaláltuk hogy fussunk. A sötét erdőben, jeges ösvényen lejtőn lefelé fejlámpával futni eléggé hülye ötlet volt, de haladni akartunk, hogy beérjünk időben. Kínunkban már röhögtünk magunkon, és reménykedtünk a csodában :) Közben korom sötét lett, pár kilométert haladtunk, de az ösvényt hamarosan ellepték a törött ágak és gallyak, így ismét tempós sétára kellett váltani. Az itiner szerint a következő ellenőrző pont 18:00-kor bezár, 18:20-nál jártunk és már csak a tűzrakóban izzó parázs jelezte, hogy nemrég itt még voltak. Szívás...
És itt kezdődött ami halálra ítélte az egészet, mert innentől a zöld sáv jelzésen vezető lefele út csupa kő volt és az olvadás miatt a kiöntött patak eláztatta több helyen is az ösvényt. Lassan botorkáltunk a kövek között, alig haladtunk. Próbáltam nagyon odafigyelni hova lépek, de a terepfutó cipőben így is össze vissza zúztam a lábujjaimat. Az egyik elkezdett nagyon furán fájni, lelki szemeim előtt már megjelentek a különböző horror sérülések. Nem is mertem megnézni mi van vele, csak amikor már beültünk a kocsiba (Nem lett szerencsére semmi komoly baja, csak a csúszásgátló feltörte, plusz a vizes zokni ráfeszült és ezért volt a fura érzés.)
Éjszakai túrán voltunk már többször is, de bevallom itt most be voltam szarva kicsit. A levegő már annyira lehűlt, hogy a saját leheletünk kitakarta a fejlámpa fényét. A hidegre nem voltunk felkészülve, mert ha minden a terv szerint alakul, akkor már rég bent lettünk volna a célban. De nem alakult, így az egész nap átizzadt ruhánk kezdett kihűlni. Valahogy sehogy sem akart vége lenni ennek a rohadék szakasznak, olyan volt mintha nem is haladtunk volna. Itt egy kicsit már eltört bennem valami, azt kívántam bárcsak valaki beteleportálna a célba és végre pontot tehetnénk ennek a szarnak a végére. Nem történt csoda, menni kellett tovább :)
Ahogy haladtunk, egyszer csak észrevettünk egy halvány kis fényecskét tőlünk nem messze. Ő is észrevett minket és ahogy a közelébe értünk kiderült, hogy szintén egy túrázó. Egy nagyon szerencsétlen túrázó...
A srácnak lemerült a lámpája, és a telefonja kijelzőjének a fényével próbált tájékozódni az erdőben. Már rég letért az ösvényről, világítottunk neki hogy csatlakozni tudjon hozzánk. Első ránézésre azt hittük, hogy részeg annyira szédelgett és zavaros volt a tekintete, de "csak" teljesen ki volt merülve. Innen szerintem még lassabban haladtunk, mert hol én, hol Tomi világított neki is, hogy lásson valamit. Közben végre elértünk egy olyan pontra, ahonnan tudtuk, hogy már nincs sok hátra a távból. Ez az a hely volt, ahol a patakon végre át kellett kelni. Innen Mátrafüredig már csak 15 perces út volt lefelé és ahogy kiértünk az aszfaltozott útra, tudtunk ismét normálisan haladni. Pár perc után be is értünk a célba 1 órás késéssel. Sajnos ezt most nem sikerült időn belül teljesíteni, de oklevelet azért kaptunk érte. Nagyon-nagyon elfáradtunk, mire hazaértünk már rázott a hideg. A végére az a 2 órás séta a vizes gúnyákban már nagyon nem kellett volna, de szerencsére mindketten megúsztuk egy alapos megfázással :)
